Sejtezés = pazarlás?

Előző bejegyzésemben arról volt szó, hogy a jelenlegi gazdasági válságban úgy spórolok, hogy amikor érzem a vásárlási késztetést, inkább megpróbálom az új dolog beszerzése helyett a meglévőkkel megoldani a feladatot. Igyekszem elkerülni a felesleges boltlátogatásokat, mivel tudom, hogy nem csak egy dologgal távoznék a kereskedelem jeles képviselőitől. 

A „Használd el, amid van!” matrával a fülünkben jogosan merül fel a kérdés, hogyan lehet eközben szelektálni is. Nem egymásnak ellentmondó üzenetekkel állunk szemben? A minimalizmus és a frugalitás, vagyis takarékosság nem ellentétes viselkedéseket hív? A minimalizmus azt mondja, csak a feltétlenül szükséges dolgokat tartsuk meg, bátran váljunk meg a felesleges, örömet nem adó dolgoktól, hogy a lényeges dolgokra tudjunk figyelni. A takarékosság pedig azt üzeni, rakjuk el mindazt, ami később hasznunkra válhat.

Nem kerülhetjük meg az érzelmeket ebben a helyzetben. Írok egy példát. A holmi sok mindent jelképezhet. Ebben az esetben a fejünkben az anyagi biztonság megtestesítőjének tűnhet, hiszen nincs szükség a költekezésre, ha mindenünk megvan. A selejtezés viszont szorongást válthat ki. Felmerül a kérdés, mi lesz, ha megválunk egy holmitól. Meg kell majd később vennie a családnak, mert felelőtlenül szelektáltunk?

Másik oldalról racionális kérdéseket kell feltennünk. 

- Mekkora tárolóhelyem van?

- Az, akinek tartogatom, tényleg fogja-e használni az adott dolgot?

- Lesz-e lehetőségem költséghatékonyan pótolni? (kölcsönkérni, találni más adakozót, aki nekem adja az övét, helyettesíteni stb.)

Nálam a két megközelítés feloldása az, hogy vannak fogyóeszközök, amiket szeretek spájzolni. Ezeknél is érvényes, hogy feléljük a tartalékokat („Használd el, amid van!”), mielőtt újra betáraznánk, hogy néha ki tudjuk takarítani és átnézni a leltárt. Vannak olyan dolgok, amik aránylag drágák és tudom, hogy szükség lesz rájuk később, ezeknek megpróbálok kialakítani egy belátható méretű raktárt, és igyekszem elő is venni őket, amikor szükség van rájuk („Használd, amid van!”).  

Ugyanakkor folyamatosan mérlegelek, hogy mi az, amire nincs szükségünk. Mi az, ami  csak megtölti a teret és nem ad értéket az életünkhöz. Ezektől nyugodtan megválhatunk, akkor sem segítik a túlélést, ha velünk maradnak.

Példa a kétféle megközelítésre. Csipkebogyó-gyűjtés és szörpfőzés a takarékosság jegyében, piros szőnyegtől való megválás a minimalizmus előtt való főhajtásként

Azért írtam, hogy az érzelmekkel és a gondolatokkal foglalkozni kell, mert a képen látható piros szőnyegtől való megválás folyamata sem teljesen egyértelmű számomra. Van benne egy kis nyugtalanság, hogy jó-e a döntésem. A kombinálás valahogy így zajlik: 

- Szőnyegként már próbáltuk, nem vált be, ráncosodott.  

- Nem lehetne-e mégis valamire használni? Átalakítani... Nem lesz-e olyan hideg a tél, hogy takaróként még örülnénk neki?

- Nehéz, takarónak kellemetlen lenne.

- Ágytakaró?

- Nem sikerült kimosni belőle a foltot. Amúgy sem illik a színe a lakáshoz.

- De mikulászsáknak még jó volna? 

- Varráshoz túl vastag, tönkre tenné a varrógépet. És ha mégis, ereszti a színét és ha elfelejtkezünk róla, összefog valami más ruhát a mosógépben. Na elég legyen! 

Így zajlik a belső tanakodás, ötletelés, melynek a forrása a selejtezésből eredő érzelmi bizonytalanság. Tapasztalatból tudom, hogy a textilgyűjtőbe rakás után csak a megkönnyebbülés lesz velem, utólag csak nevetek majd a belső monológomon.

U.i. Végül feltettem a helyi zero waste csoportba és elvitte valaki szőnyegnek.