Kombinálás

A kicsikkel való itthonlét előtt kisgyermeknevelőket tanítottam - többek közt a reflektív gondolkodásra (írtam is róla itt). A reflektivitás egyszerűen megfogalmazva a saját viselkedésen vagy gondolkodáson való merengés. Tudatosan rátekintek saját belső történéseimre. Jönnek egymás után a gondolatok és egyszer csak olyan, mintha megnyomnám a stop gombot. Onnantól kezdve azon gondolkozom, ami azelőtt történt, vagy amit azelőtt gondoltam.

Írom a példát, hogy jobban érthető legyen. Volt otthon egy két-hároméveseknek való rollerünk. Valaha karácsonyi ajándék volt távol élő nagyon kedves rokonoktól.

Évek óta a pincében lógott a falon bevetésre várva. Csakhogy amikorra a soron következő gyermekünk zsenge rollerező korba lépett, a sportszereket árusító gigabolt előállt egy stabilabb és könnyebb háromkerekű rollerrel, amivel utódunk már másfél évesen(!!) sikeresnek érezhette magát. Meg is kapta Karácsonyra, míg a Tűzoltó Sam-es roller továbbra is a pincében várakozott. Aztán eljött a bölcsis kor és meg is fogalmazódott bennem a beszoktatás alatt, hogy az extra rollernek a bölcsis járműparkban lenne a helye. Az elhatározást azonban nem követte tett egészen az utolsó bölcsődés napig, amikor dönteni kellett. Vagy bevisszük búcsúajándéknak, vagy nálunk marad. Letisztogattam, felcsaptam a babakocsi tetejére és mentünk. A még épp bölcsis utód jött a saját rollerjén. Meg persze néha a Tűzoltó Sam-es rolleren. Na, ekkor lódultak neki a gondolataim. Jó döntés elajándékozni ezt a rollert? Hiszen örömet okoz! (Lásd Marie Kondo selejtező kérdését: Does it spark joy? Ha örömet okoz, megtarthatnánk.) Mikor meg épp a babakocsi tetején volt, eszembe jutott, hogy ha leszedném a tolókarját, meghekkelhetném vele a babakocsit, hozzácsatlakoztatnám és kész lenne a rollerbabakocsi. Na, itt nyomtam meg a stop gombot, hogy emlékeztessen magamat, hogy a babakocsihoz kötözött gördeszka ötlettel már próbálkoztunk, mikor tetsvérfellépőre volt szükségünk réges-régen egy messzi-messzi galaxisban. És hogy valószínűleg csak azért kombinálok, mert 

a) a selejtezés nyugtalanságot hoz magával amiatt, hogy megválok attól az ál-biztonságérzettől, hogy ott lenne, ha szükség lenne rá 

b) azon izgulok, hogy tényleg jó helyre kerül-e, tényleg örülni fognak-e neki 

c) a spórolós énem meg lázadozik az adományozás ellen, mondván, ha mások jónak tartják az adott dolgot, talán jobb lenne eladni.

Ebben a helyzetben sokat segített, hogy beugrott, amit Dana K. White szokott mondani (például itt), hogy ő is ezer dologra tud gondolni, hogy egy adott dolgot mi mindenre lehetne használni, de nem szabad a célt szem elől téveszteni. A cél pedig az, hogy elférjünk a lakásban (és a pincében).

Találkoztatok már ti is valaha a saját belső ellenállásotokkal a selejtezés kapcsán?