Projektmenedzsment: otthon

Az előző bejegyzésben otthonmemedzserségem egyik visszatérő frusztrációforrását említettem, amikor a figyelmemért egyszerre több dolog verseng, mégpedig úgy, hogy akadályozzák egymást.

Ennek a helyzetnek az analógiája jut eszembe a bölcsődék világából. A hallgató bemegy a csoportba, és előbb-utóbb pici gyerekek gyűrűjében találja magát, akik egyszerre beszélnek hozzá. Ha nem képes a gyerekeket megkérni, hogy várjanak egy kicsit és egymás után mondják el neki, amit szeretnének, csak zűrzavar lesz és kapkodhatja a fejét.

Hasonlóképp az otthoni feladatlavinának is a sorrendezés lehet a megoldása. Szétszálazni a feladatok egymásba gubancolódottságát, majd egymás után felszámolni őket. Ha a mosás összekészítése közben megvarrásra váró ruhákkal találkozom, akkor a foltozandó holmi átkerül a varrógéphez, a mosógép pedig elindul. 

Jó esetben  persze a nadrágok varázsütésre meg is foltozódnak, de a valóság az, hogy nem én vagyok Hamupipőke tündérkeresztanyja, aki varázspálcája suhintásával pillanatok alatt megoldja ezeket a feladatokat. (A Mary Poppins féle csettintgetéssel is próbálkoztam már, de az sem működik...) 

Eddig elméletben minden jó is lenne, azonban a valóság az, hogy a félbehagyott projektek árjában fuldoklik a lakás.

Itt jön be az a kérdés, hogy mi tévők legyünk otthonmenedzserként, hogy az állandóan  jelentkező feladatok megoldódjanak.  Itt nem csak a mindennap visszatérően jelentkező házimunkákra gondolok, hanem azokra a problémákra is, amik ritkábban fordulnak elő, és az is lehet, hogy gőzünk sincs, hogyan kell megoldani őket. A lényeg, hogy ameddig ránk bízott (kis) emberpalántákkal körülvéve lakunk az otthonunkban [vagy ameddig élünk], addig állandóan számíthatunk feladatra.

Listaírás (braindump), fontossági sorrend felállítása, ütemezés, lépésekre bontás, megvalósítás. Ezek jutnak eszembe a projekmenedzsmenthez. 

Csakhogy idő is kell a tervezésre. Idő, amikor nincs azonnali tűzoltás. Amikor picit magunk vagyunk. Nálam ez mostanában ritkán van - ezért ritkultak a blogbejegyzések is az elmúlt időben. Elméletben akkor van, amikor hajnalodik, a többiek még alszanak, kint csicseregnek a madarak és van elég idő reflektálni a folyamatokra (és a gondolataim rendezésére blogbejegyzést fogalmazni).

Viszont a valóság az, hogy el kell fogadnom, hogy végesek a kapacitásaim (fogadd el az aktuális életállapotot - visszhangoznak a fülembe a Lusta Zseni szavai). 

Előfordul, hogy több időbe kerül valamit megcsinálni, mint terveztem és a kis harapásokra bontás segít a feladat leküzdésében. Ilyenkor szalámitechnikával apránként haladok. A lényeg, hogy legyen  haladás. Máskor segítséget kérek. Vagy elengedem a dolgot.

Az egyik nadrágot megfoltoztam, a másikat félretettem, hogy megcsinálom, majd mikor napokon keresztül hozzá se jutottam, segítséget kértem.

Arra már rájöttem, hogy nem jó félbehagyott feladatok tengerében élni, ezért néha mégiscsak a menedzsment fenti listájához kell visszatérni, mert végeredményben az segít a lényeges dolgokat kiválasztani az ezer figyelemért kiáltó másik közül. Nálatok ez hogy van?