Nektek mekkora a tartályotok?

Az előző bejegyzésben arról gondolkoztunk, hogy különbözünk abban, ki mennyi holmi közt érzi jól magát és ki mennyi dolgot tud rendben és észben tartani.

Mindig is érdekelt, vajon mennyi holmink van valójában. 2002-2005 között  (vagyis közvetlenül a 2008-as gazdasági válság előtt) amerikai antropológusoknak tanulmányoztak 32 középosztálybeli családot Los Angeles-ben. A vizsgálat eredményeiről a nagyközönségnek két könyv (hivatkozásokat lásd lent), valamint számos videó, újságcikk is készült. A lényeg, hogy oly mennyiségű holmit találtak a családok otthonaiban, melyhez foghatót régészek vagy néprajzkutatók egy kultúrában sem láttak addig. A holmihegyek közt nem elégedett szülőket, hanem a cuccra tekintve sóhajtozó, háztartási feladatokkal küzdő anyákat találtak.

Persze, mi nem az USA-ban élünk - mondhatjátok. A kutatók is említették, hogy egy svéd értetlenül állna az amerikai családok óriás hűtő- és fagyasztószekrényei előtt. Tehát kulturális különbségek is vannak abban, hogy milyen mennyiségű dolgot halmozunk fel. Mindazonáltal tévedünk, ha úgy véljük, a kultúránk védőpajzsként megóv a hasonló végtől. Arra is gondolnunk kell, a rendszerváltás óta folyamatosan az amerikai fogyasztói értékek népszerűsítése történik nálunk is.

Meg ezek pont 20 évvel ezelőtti adatok. Azóta sok minden történt. Volt egy gazdasági világválság, amikor mindenki megtanulta, hogy hitelre nem vásárlunk (ugye?). Tehát csak addig nyújtózkodunk, míg a takarónk ér, ami remélhetőleg okos vásárlási szokásokat hozott magával.

Aztán volt egy koronavírus miatti otthonmaradás, amikor mindenki rendbe tehette, kiválogathatta a dolgait (megtettétek?). Rengeteg angol nyelvterületen forgatott valóságshow meglovagolta a „hogyan tegyük rendbe/ takarítsuk ki / alakítsuk lakhatóvá otthonunkat”-kérdést drámai pillanatokban bővelkedő sorozatok révén. Tehát elvileg már megszűnt az arra való hivatkozási alapunk, hogy azért van sok cucc a lakásunkban, mert nem tudjuk, hogy ki lehet áramoltatni a felesleget.

Az általam nagyra tartott Dana K. White arról szokott beszélni, hogy a lakásunkra érdemes úgy tekinteni, mint egy tartályra. Kicsit úgy, mint Ingrid Sjöstrand versében:

"Mikor sötétedni kezd,
akkor jó sétálni.
Járom az utcát,
belesek az ablakokon.
Az emberek odabenn
úgy mozognak az ablak mögött,
mint halak az akváriumban,
ha felgyújtjuk benne a lámpát." (Mikor sötétedni kezd - részlet)

Tehát adott egy valamekkora méretű tartály-lakásunk a családtag-halacskáknak és a dolgoknak. Persze a dolgainkat további kisebb tartályokban tároljuk: szekrényekben, polcokon, fiókokban, ezeken belül is dobozokban, rekeszekben, szelencékben, pikszisekben stb.

Tehát a tartály lehet bármi, ami alkalmas arra, hogy valamit megtartson: fiók, doboz, polc, szoba, de még a lakás is egy nagy tartály. Annyi dolgot tarthatunk benne, amennyi belefér. Ha elfogyott a hely a tartályunkban, lépni kell. Ha állandóan a tartályaink számát és/vagy méretét növeljük, akkor a fenti Los Angeles-i példához hasonlóan elveszítjük azt a szabad teret, amire a tartályban élő emberhalacskáknak szüksége van.

Dana K. White tartály-elgondolása (nála container concept) szerint a tartály azért jó, mert kijelöli a kereteinket. Ebbe a fiókba például nem érdemes több üveget rakni. További polcokat sem szeretnék felszerelni a konyhába, hogy üres befőttesüvegeket tarthassak rajtuk. Inkább kiválogatom őket. A mindennapi használatban levő kedvenceimet megtartom. Amire szükségem lesz a befőzéshez, azt egy másik félreeső helyen eltárolom, a többit pedig elajándékozom vagy üveggyűjtőbe dobom.

Ti milyen gyakran és hol szoktatok találkozni a tartályaitok befogadóképességének végességével?

Források:

Arnold, E. J.; Graesch, A. P.; Ragazzini, E.; Ochs, E. (2012). Life at Home in the Twenty-First Century: 32 Families Open Their Doors. Los Angeles: The Cotsen Institute of Archeological Press.

Ochs, E.; Kremer-Sadlik (2013, szerk.): Fast-Forward Family: Home, Work, and Relationships in Middle-Class America. Berkley -  Los Angeles - London: University of California Press.

 Elinor Ochs (Editor), Tamar Kremer-Sadlik (Editor)