Mások dolgainak szelektálása

Talán nem csak velem van az úgy, hogy mások rendetlensége hamarabb tűnik fel, mint a sajátom. Erről a „más szemében a szálkát, magaméban a gerendát” jelenségről már írtam egyszer (illetve kétszer). Az alapeset az, hogy saját rumlim iránt megértő tudok lenni. Hiszen tudom, hogy csak fáradtságomban csaptam le a kabátomat a kanapéra vagy csak ideiglenesen tártok valamit (már hetek óta) a konyhapulton - előbb-utóbb úgyis el fogom rakni. Más esetében csak azt látom, hogy hazatérve levágja a kabátját az első útjába eső helyre, pedig a fogasra is akaszthatta volna. A földön szétszórt holmiját bosszankodva kerülgetem: - Megint ki fogja ezt elpakolni?

Türelmetlenebb vagyok más rendetlenségével kapcsolatban, s elnézőbb a magaméval.

Így van ez mások lim-lomjával kapcsolatban is. Beszéltünk már róla, hogy a póló funkciója szerint testet fedő felsőruházat. Érdemes-e póló minőségben használni, ha már lyukas? Családtag szitává hordott ruhadarabja esetében könnyen megállapítom, hogy inkább a ruhagyűjtő konténerben volna a helye, mint a szekrényben. Nem értem, miért ragaszkodik hozzá. A sajátomat pedig a biztonság kedvéért visszateszem a komódomba.

A tapasztalat és a pszichológiakönyvek (attribúciós torzításról szóló részeinek) olvasgatása révén mára már tudom, hogy hajlamos vagyok - mindannyiunkhoz hasonlóan - saját viselkedésemet másképp megítélni, mint másokét. Nem látom a szándékot, vagy más szándékot tulajdonítok a többieknek, mint magamnak. 

Amikor évekkel ezelőtt elkezdtem dolgokat elengedni, szembesülnöm kellett azzal is, hogy a selejtezés nem csak gyakorlati kérdések sora. Nem csak arról van szó, hogy hány kupacba válogatjuk szét a tárgyainkat (pl. marad | megy | kérdéses vagy marad | szemét | adomány) hanem arról is, hogy érzelmi munkára is szükség van, hisz múltbéli hibás döntéseket is meg kell bocsátani, vagy be nem teljesült reményeknek is búcsút kell mondanunk - csak hogy párat említsek a lehetőségek közül. Ez nem megy karikacsapásra - legalábbis nekem nem. 

A múltkor történt valami, ami felhívta a figyelmemet arra, hogy jó, ha saját indíttatásból, saját holmink közt selejtezünk, vagy legalábbis konzultálunk a tulajjal a szelektálás előtt. Ismeretlen tettes ugyanis a megkérdezésem nélkül kiselejtezte az életemből a gyerekfellépős rolleremet. Igen, még nem volt egy éves. Igen, azt, amit minden nap használtam és ami megkönnyítette a közlekedést a kicsinyekkel. Nem esett jól. Viszont a meglopottság érzése felvetette bennem a kérdést: - Ugye én (már) nem selejtezem mások holmiját a megkérdezésük nélkül? 

Veletek előfordult már, hogy valaki kiselejtezte valamiteket az akaratotok ellenére?

A saját cuccaim szelektálásával haladjak, a többiek majd bekapcsolódnak, ha látják a változást - ez Dana K. White elve. Igazat adok neki. Nektek mi a tapasztalatotok? A jó példa ragadós?