Ünnepi készülődés, avagy feljegyzések egy botladozó sokgyermekes anya karácsonyi futamából

Idén jobban felkészült voltam, mint tavaly. Beírtam a naptárba előre, hogy mikor mit kell tennem, és tényleg voltak ünnepkörök, ahol sokkal zökkenőmentesebben vettem a kanyart.

Az adventi naptárnál alig remegtem meg. Persze elindult a legyen csokis naptár hadjárat, de egyszerűen visszanyúltam a tavalyi jó megoldáshoz és végül egyetlen elég drága adventi teaválogatásos naptárunk lett, amiből mindenkinek elég tea jut minden nap. Mert egy nagy kanna teát le tudok főzni egyetlen filterrel. Pedig még olyan verziót is vázolt a fiatalság, hogy legyen egyetlen csokis naptár, amit majd beosztanak, hogy hány naponta melyikük nyit ki.

A marketingfogások terén kicsit dörzsöltebb lettem, így szuper matekfeladat keveredett a nagy lakberendező áruház adventi naptárjából. Két vásárlási utalványt is tartalmazott, ezért nagyon kecsegtetőnek tűnt. Olyan kedvesek voltak, hogy megosztották, mennyibe kerül a naptár és mekkora értékű vásárlási kupont tartalmazhat. Sőt, azt is megmondták, hogy összesen hány darabot rejtettek el a különböző értékű kuponokból. Rájöttünk, hogy egy nagyon jól kigondolt vevővisszacsalogató marketingfogásról van szó, melyben a kupont maguk a vásárlók finanszírozzák. A vásárlók viszont azért veszik meg a csokis kalendáriumot, mert úgy érzik, magasabb összegű vásárlási utalványt is nyerhetnek vele, mint amekkorát kifizettek, hisz van pár olyan naptár, melyben tényleg nagyobb értékű lapul. Csakhogy egy ilyennek a megcsípésére igen kevés az esély. Sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a készpénzedet átadtad a sárga-kék üzletnek vásárlási utalvány formájában, ami miatt újra oda kell vándorolnod hozzá, hogy aztán olyan tárgyként elhozd onnan, ami végeredményben még többe került, mint a vásárlási utalvány. Ki járt végül jól? Az üzlet, hiszen ha ott vannak már nála a vásárlók, a legtöbben több áruval távoznak, mint amennyivel eredetileg akartak volna. (Ennyit már tudok magamról is, így inkább távol tartom magam, hogy kísértésbe ne essek.)

Na, de kanyarodjunk vissza az eredeti mondandóhoz. Hogy az ünnepekre való készülést magasabb szinten űztem. Középhaladó játékossá váltam. A temetőlátogatásra időben volt koszorúnk, és a saját korábbi éves feljegyzéseim szerint mentünk végig a forgatókönyvön, és minden jó és szép volt. Kiiktattam a felesleges drámát, stresszt. Azt hittem, ezt viszem tovább decemberre is.

Mert az adventi koszorú is elkészült. Majdnem nulla forintos költségvetésből. Tavalyról eltett koszorúalappal, gyertyatartókkal és ágrögzítéshez való drótokkal. A kertből vagdostam ágakat, régi gyertyák viaszából öntöttem gyertyát. Sőt, még azt a kanyart is sikerült bevenni, hogy a házilag öntött gyertyák nem voltak kompatibilisek a gyertyafeldöfködőkkel, mert a mécseseknél szokásos kis fém lapocskát használtam, hogy jó helyen maradjon a kanóc. Na, ezen a fém lapocskán nem ment át a gyertyaszúró. Így két gyertyát újra kellett önteni, mert ezek összetörtek. És mégis sikerült.

Sőt, még a minimálisan élhető és működő gyertyagyújtás módjára is rájöttünk a véletlennek köszönhetően. Berakunk egy dalt és meggyújtjuk a gyertyát, akinek van kedve, énekli a dalt, aki akarja, csak hallgatja. A kicsik meg vagy elfújják alatta, vagy kibírják a végéig. Nincs több para, hogy együtt ájtatosan énekeljünk. Sőt, még a dal is modernizálódott, így mindenkinek tetszik. Csak el kellett engedni, a nálunk egykor így volt szokás, meg ennek így kellene lennie érzéseit.

Én kérem, készültem. Időben felszedtem a diót. Meg is törtem. Az internet népe azt mondta, hogy megpirítom, ledarálom és lefagyasztom, eláll a fagyóban. Így is cselekedtem, mert a mézeskalácshoz darált dióra van szükségünk. Meg kezeletlen citrom reszelt héjára. Azt is raktam el előrelátó kis hörcsögként. Így, amikor az óvodás utód benyögte, hogy süssünk mézeskalácsot, hogy a Mikulásnak ki tudjunk majd rakni, térültem, fordultam és már készült is - mintha csak a Bogyó és Babóca szirupos világából léptem volna elő. A problémák ott kezdődtek, hogy elárulom, a dió fagyasztós íze még sütés után is megmaradt, de ezen a csemeték felülemelkedtek. Az igazi ménkű ott ütött be, mikor két tepsi kiformázott mézest egymás után egyszerűen elégettem. Akkor úgy éreztem, hogy na, most estek le azok a bizonyos képzeletbeli labdák a levegőből. Meg arra is gondoltam, hogy ez bizony a vég kezdete, hisz a nagymamámnál is akkor látszott, hogy a kognitív funkciók eindultak lefelé a lejtőn, mikor odaégette a főtt tojást a konyhában. Tanulság? Mézeskalácsot emlékeztetős időzítővel sütünk ezentúl. Mert az is kiderült, hogy a füst a sütőn belül marad. Hogy a kánya csípje meg!

Legalább a ChatGPT-t sikerült úgy promptolnom, hogy harmadik nekifutásra már elég jó Mikulás levelet írt saját magamnak.