Halottak napjára

Temetőlátogatás. Haladunk a sírok közt, keressük a mieinkét. Jobbra kell indulni a főbejárattól? Vagy előbb a főúton, s csak aztán elkanyarodni? Még jó, hogy vannak olyan sírok, amik segítik a tájékozódást a temetőben. Visszük az emlékezés virágait, gyertyát gyújtunk.

Idén koszorút vittük a temetőbe. A nyári hőségben elszáradt egres lényegült át sírdísszé.

Sötétedik, a mécsesek lángja tanúsítja, mások is jártak itt, emlékeznek az övéikre. Jó tudni, hogy együtt vagyunk ebben az élményben. Segít. 

Otthon vagyunk. Hogyan emlékezünk az elhunytakra a mindennapokban? Előfordulhat, hogy felismerni véljük egyik felmenőnk egy darabkáját az élő leszármazottakban. Emlékeztethet rá valamelyik utódjának egy-egy szokása, gesztusa, mondása. A gének...

Meg persze ott vannak az örökségbe kapott tárgyak. Ha csak egy-egy jól kiválasztott darabod van, amiknek méltó helyet adtál, inkább ne is olvass tovább. Ha ennél jóval több, és a szelektálás még előtted áll, akkor folytasd.

A nyáron futólag említettem, hogy nem muszáj megtartani mindent, amit öröklünk. Ezektől is meg lehet válni, csak rá kell jönnünk, mit is szeretnénk velük kapcsolatban. Az első kérdés az, hogy szükségünk van-e rájuk praktikus szempontból. Elképzelhető, hogy a dolgok használhatók lennének, csak nem merjük használni őket.

Nemrég hallottam egy hölgyről, aki az édesanyja halálát követő 21 éven át nem használta a tőle kapott horgolt mosogatórongyokat. (Korábban nem tudtam, hogy léteznek horgolt mosogatórongyok, de amiket Lisa Kuzma, történetünk főhőse mutatott, gyönyörűek voltak.) Aztán egyszer rászánta magát. Rájött, hogy a mindennapos használat gyakrabban és pozitívabban emlékeztette az anyukájára, mint amikor azelőtt nagyritkán a fiók hátuljában meglátta a várakozó textíliákat. Meg tudott küzdeni azzal a félelmével, hogy ha tönkremennének, újra át kellene élnie miattuk édesanyja elvesztését. Nem így lett. A gyász és a hiány helyét átvette a hála és a felszabadultság.

Ha nem használjuk az örökségbe kapott tárgyainkat, akkor az a kérdés, van-e elég helyünk, hogy megtartsuk őket. Ha valójában nincs elég helyünk, akkor kezdődhet a belső munka. Fel vagyunk-e készülve érzelmileg arra, hogy elengedjük ezeket a tárgyakat? Az is kérdés, hogy emlékeztetnek-e más tárgyak arra az illetőre, akitől örököltük. Az ilyen érzelmileg telített tárgyak elengedését tapasztalataim szerint nem érdemes siettetni. Sose ezekkel kezdjük a szelektálást. Az idő megérleli bennünk a megfelelő döntéseket.