Lakva felújítani gyerekekkel

A Hogyan éljük túl a felújítást? című rövidke sorozatunk harmadik részéhez értünk, amiben a családtagok megkíméléséről szólok. Eredetileg úgy terveztük, hogy nyáron történik meg a lakásrenoválás és a nagyon porolós munkálatok idejére a nagyszülőkhöz menekítjük a gyermekeket. A valóság ehelyett az lett, hogy iskolaidőben értek hozzánk a mesterek, karácsony előtt kezdődött meg a bontás. Öröm volt az ürömben, hogy életünk legmagasabb karácsonyfáját tudtuk a lakásban felállítani, mivel hiányzott a plafon és a helyére még nem épült meg a galéria. 

A képen is látszik, hogy a mennyezet elbontása a lámpatestek megszűntét is magával hozta. A délutáni sötétség idején hamar rájöttünk, hogy ezeket ideiglenesen pótolni kell. Szabadon engedhettük a fantáziánkat, hogy miből barkácsolunk ad hoc jelleggel lámpabúrát. A lyukacsos fém ikeás evőeszközszárító például nagyon érdekesen szórja a fényt és egyben el is takarja a csupasz foglalatot.

Mivel a lakás padlóburkolata megérett egy cserére és a falak is majd tíz éve voltak utoljára festve, ezért laminált padló csere és tisztasági festés várt mindegyik helyiségre. Ilyen mértékű beavatkozás esetén meg kell tervezni, hogy hol fogjuk tudni meghúzni magunkat, míg egy-egy helyiséget átadunk a mestereknek. Nagyon fontos volt a munkálatok szervezése. Ha valakit ki kellett költöztetni a szobájából, akkor törekedtem arra, hogy érezhesse a haladást. Ennek egyik formája egy játék volt, az iskolásaink délutánonként próbálták megtalálni, mi változott aznap a lakáson.

Myquillyn Smith, aki az interneten a fészekrakó (The Nester) néven blogol, azt írja Cosy Minimalist Home (vagyis Lakályos minimalista otthon) című könyvében, hogy az átalakításkor törekedjünk arra, hogy legyen egy biztonságos helyiség, ahol rendben vannak a dolgok, ahova menekülhetünk. Optimális esetben ez úgy néz ki, hogy egyszerre csak egy helyet dúlunk fel. Nálunk ez nem működött, mert a mesterekhez alkalmazkodni kellett. Inkább azt definiáltuk, mi az a minimális élettér, amire szükségünk van. Mindenkinek kellett fekhely, vacsoraasztal a közös étkezéshez és az iskolásoknak lehetőség a tanulásra. Amire nem volt feltétlenül szükségünk, azt kiköltöztettük a lakásból. A családtagokat úgy rakosgattuk egyik szobából a másikba, hogy mindenki tudjon pihenni. Az volt a legérdekesebb, hogy a gyerekek akkor aludtak a legjobban amikor egyetlen szobába zsúfolódtunk össze mindannyian. Olyan volt, mintha mindenki megnyugodott volna attól, hogy tudtuk, együtt vagyunk, mindenki biztonságban van. 

A gyerekek nagyon érzékenyek arra, hogy a szülők milyen érzelmi állapotban vannak. Ha mi elég lazán tudunk hozzáállni a nehézségekhez, ők is jobban alkalmazkodnak. Erről a következő bejegyzésben fogok írni. Térjetek vissza az új posztokért! Keddenként és péntekenként 10 órakor jelennek meg.