Könyvklub

 Az egyik olvasó ajánlotta figyelmembe Polcz Alaine könyvét. A rend és a rendetlenség jelentése az emberi cselekvésben 1987-es kiadását tartom a kezemben. Kisméretű, megsárgult lapú könyvről van szó, mely a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár jóvoltából kemény kötést kapott. Alig nagyobb az okostelefonomnál, a kemény borítónak köszönhetően hasonlít egy naplóhoz. 

Nem csak kinézetre régi, a példák sem maiak, mégis igen tanulságosak. Lássunk egy kis részt belőle:

„A lakás beosztását alaphelyzetként fogjuk fel. Nem olyan alaphelyzetként, amit az életlehetőségek adnak, hanem amit a lakók fogadnak el. Ez az állítás merésznek tűnik, hiszen a legtöbb ember lakásával kapcsolatban a lakás térbeli, előre megszabott beosztottságára, adottságaira panaszkodik, és állítja, hogy ez akadályozza a megfelelő, jó elhelyezkedést, A lakásbeosztást, mint az épp adott keretet, csakis az ideális körülmények között kell értékelnünk kiszabott elhelyezkedési rendként, mert abban még az ügyetlenebb, életképtelenebb emberek is jól tudnak elhelyezkedni; ámbár még itt is előfordul, hogy a jó beosztást tönkreteszik, s kényelmetlenül használják. Az igen kicsi és rossz lakásokban vagy a túlságosan nagy és sok mellékhelyiséggel rendelkező lakásokban tudjuk csak igazán lemérni, hogy életük rendjében megfelelően tudják-e a lakók beosztani a lakást vagy sem.

a) Beosztás szűk keretben

Nézzük az alábbi esetet:

Sz. utcában két egyforma üzlethelyiséget utaltak ki két családnak, szükséglakásként. [A második világháború utáni lakásínségben sok volt az ún. üzletlakás Budapesten.] Néhány lépcsőn kell lemenni a félszuterén helyiségbe. A bejárati ajtó üvegalbakos, mellette széltében hosszú, alacsony ablak, a járda szintjétől fél méter magasságban. Mindkét helyiség egyformán cementpadlós, alacsony, bár eléggé tágas. Ha hozzávesszük a piszkos és nedves falakat, nyomorúságosabb, rosszabb lakóhelyet nehéz elképzelni. (Pedig akkoriban sokkal rosszabbak is voltak.) Az egyik helyiségben magányos öregasszony lakik, a másikban házaspár, két gyermekkel.

Az öregasszony szobája: A redőnyt, ami még az üzlethelyiségből maradt vissza, mindig félig lehúzva tartja, mert »bebámulnak az emberek«. Ajtót, ablakot ritkán nyit, mert bejön az utcáról a por. Éjszaka, mikor csöndes az utca, sem meri kinyitni, mert valaki bemászhat, hiszen csak egyszerűen be kell lépni az ablakon. Dögletes, bűzös levegő van a szobájában - részint ezért, részt mert négy-öt macskát tart. A földön csontok, félig elrágott kenyérhéjak, piszkos kis edénykékben ételmaradékok. Rozzant ágy áll a szobában, valaha jobb bútordarab lehetett, de most valósággal ellepi a rongyos ruhák, párnák, takarók halmaza. Itt-ott látszólag minden különösebb cél nélkül, hatalmas, lógó belű fotelok; a macskák már mindnek szétszaggatták a huzatát. [...] A mennyezet közepén csupasz dróton lóg egy negyvenes körte. »Emellett nem látok varrni, és nincs másutt villany - panaszolja a néni -, ezért varrok petróleumlámpa mellett. Már egészen tönkrement a szemem. Ebbe a vizes, cementes lyukba fogok belepusztulni.« Ha körülnéz az ember, valóban úgy tűnik, hogy igaza van. Ebben a helyiségben csak elpusztulni lehet.

A házaspár szobája: Az asszony boldogan meséli mindenkinek, hogy az ajtó és az ablak fölötti redőnyöket a redőnyházakkal együtt eladta, és az árából műanyaggal felöntette a cementet és kifestette a szobát. Ez a műanyag, barnásvörös, linóleumszerű, nem hideg, könnyen kezelhető. Pasztával fényesíti, amitől úgy csillog, mint a parkett. Később az Ingatlankezelő Vállalat a falat szigeteltette, azóta nem nedves. »Sajnos, ez a festés után történt - mondja -, nagy rumli volt, de megérte. A festést aztán a vállalat kijavította. A néninél is megcsinálták volna, de az tiltakozott, hogy nincs hol lakjon, míg a lakásban dolgoznak. Hát nekem volt a gyermekekkel hol laknom? Viszont nagyon jó lakás lett. Én szeretem, nyáron hűvos, télen meleg. [...] nyitvan van az ajtó tavasztól őszig. [...] Por nem jön be. Van egy slaugom, azzal naponta háromszor is lemosom ezt a picurka járdarészt. Meg aztán kevés ember is jár errefelé. Az ablak egész éjjel nyitva van, mi úgy szeretjük« »Nem fél, hogy valaki bemászik?« »Nem tud ott senki bejönni úgy, hogy le ne verjen egy-két virágcserepet.« Az ablak tele van virágokkal. Belül könnyű, átlátszó függöny és egy komplett hálószobabútor. A falakon képek. A szekrények tetején befőttesüvegek, almák sorakoznak. [...] Az ember - szükséghelyzetben - valóban csodákra képes.” (Polcz, 1987: 31-34.)

A könyv aztán folytatódik a nagy lakás használatáról szóló rossz és jó példával. 

Nekem tetszett, hogy nem lakberendezési kérdésként, hanem pszichológiai jellemzők mentén gondolkodik a két helyzet közti különbségekről. Érdemes erőt merítenünk ebből a 70 évvel ezelőtti példából! A hozzáállásunkon rengeteg minden múlik. Nem azt mondom, hogy legyünk hálásak, hogy nem vizesfalú pincehelységben kell nevelnünk kicsi gyermekeinket. Ez manapság talán már ritka helyzet. Arra gondoljunk inkább, hogy lehetséges-e, hogy valami, amit megváltoztathatatlan adottságnak tekintünk, valójában nem is az. Vagy egy képzeletbeli valaki, aki velünk azonos lakásban élne, ki tudna-e valami jobbat hozni az ingatlanból. Csak azáltal, hogy megtesz minden tőle telhetőt, hogy élhető körülményeket teremtsen.

Tetszett a részlet? Ismertek hasonló könyveket? Szívesen hallanék róluk! Írjatok bátran a lakasologus@gmail.com-ra.