Gyűjteményből kiállítás, avagy hogy lettek beépített szekrény fogantyúink

A mai bejegyzésben két egymástól látszólag teljesen független történet talál egymásra. 

Az egyikben előállt egy megoldandó probléma. Családunk sokkabátos-sokcipős helyzetét és a vele járó felfordulást beépített szekrény készíttetésével orvosoltuk nemrégiben. Elkészült a szép szekrény, a fogantyúk viszont csak nem akaróztak meglenni az ajtókra. Hiába bújtam az internetes webshopokat, egyikben se találtam olyat, ami megdobogtatta volna a szívem.

A másik történet pedig az életünk része: a gyűjtemények. Gyerekkoromban bélyeget meg szalvétát gyűjtöttünk, csereberéltünk. Aztán az érdeklődés alábbhagyott. A gyerekkori gyűjtemények felnőtt fejjel már nem tűntek olyan csodásnak, mint ifjú koromban, bár volt bennük egy-két szebb, kedvesebb darab. Ezeket talán megtartottam, a többivel már nem is tudom, mit tettem. Ez a történet most nem a gyerekkori gyűjteményeimről szól. Van a családban egy nálam jóval eltökéltebb és anyagilag jobban támogatott gyűjtő, a saját egyik gyerekem... A mostani gyűjtemények már pénzbe kerülnek: focis kártyák, ásványok. Az ügyes gyűjtő persze csereüzleteket köt, és saját anyagi forrás nélkül szerzi meg a jobbnál jobb darabokat. De azért neki is van születésnapja, s akkor lehetősége van különlegesebb darabokhoz hozzájutni. A gyűjtemények egy idő után olyan sok darabból állnak, hogy tárolásukat is meg kell oldani. A gyűjtőszenvedély egy ideig lángol, aztán csendesedik. Jó esetben a gyűjtemény egyben továbbvándorol valakihez, akiben még ég a szenvedély, más esetben velünk marad. Mi legyen egy gyűjteménnyel, ami kezd feledésbe merülni? Onnan tudtam, hogy nem volt már olyan fontos a gyűjtő számára, hogy elkezdte elajándékozni a családtagoknak a gyűjtemény darabjait (amikhez korábban hozzáérni is alig lehetett).

Itt találkozott a két történet. Az ásványgyűjtemény szebb, kerekebb és keményebb tagjai lettek a fogantyúk. Szem előtt vannak, ki lettek állítva. Ezentúl nap mint nap kézbe fogjuk őket, mikor nyitjuk a szekrényajtókat. Mivel különbözők az ásványok, az egyenajtók feliratok nélkül beazonosíthatók. Megspóroltuk a feliratozást, névtáblagyártást, az azon való őrlődést, hogy milyen névtábla vagy felirat illene egyáltalán a szekrényhez.

Az asztalosunk tanácsai alapján gyártottam le a fogantyúkat: 

Szükség volt 40-es csiszolóvászonra, a ragasztandó felületek érdesítéséhez. Az ásványokat és bútorcsavar lapos felét is jól megcsiszoltam. Kétkomponensű epoxy ragasztót használtam.

Úgy kellett alátámasztani az ásványokat, hogy a ragasztás alatt ne csússzon el a bútorcsavar anyás fele. Amikor ez a kép készült, a ragasztó már megkötött annyira, hogy megtartotta a csavar súlyát is. Mivel elég vastagon használtam a ragasztót, az előírt száradási idő sokszorosáig vártunk használatbavétel előtt. 

Két hónapja vannak bevetésen a fogantyúk és helytállnak.

Nektek van gyűjteményetek? Sikerült a legszebb daraboknak megfelelő helyet találni?

Keddenként és péntekenként 10 órakor érdemes visszanézni új tartalmakért. Ha szeretnél emlékeztetőket, kövesd a Lakásológus lapját a facebookon. Ha szeretnél beszélgetni ezekről a dolgokról, csatlakozz a Lakásológus közösségünkhöz. Ha gondod lenne a belépéssel, vagy kérdésed lenne, írj a lakasologus@gmail.com-ra.