Otthonunk rendjének legnagyobb ellensége

Nem a kilenchónapos szétpakoló.

Hanem a projekt. Az elkezdett, de be nem fejezett. Az elakadt, megfeneklett, megrekedt vagy elhúzódó projekt. Amit „csak” be kell fejezni, de addig nem lehet elpakolni. De a befejezéshez hiányzik valami - az idő, a hely, a motiváció - a kupi meg marad.

A projekt azért is ludas, mert a mindennapos feladatokra nem jut miatta idő. Felgyűlik a mosatlan edény, bebüdösödik a mosógépben a ki nem akasztott ruha.

Mit tehet az ember lánya, ha projektezős fajta? Ha bevállalja az olyan nagyléptékű feladatokat, mint fessük át a konyhabútort, készítsük el a lehető legtöbb karácsonyi ajándékot magunk stb., lehetőség szerint egyszerre többet.

Néha megáll, nagy levegőt vesz, priorizál, magába néz és azt mondja, ezt inkább későbbre halasztjuk, most pakoljunk el.

Az önismeretben való fejlődés része az is, hogy tudjuk, hogy a projektek...

a) hosszabb ideig tartanak, mint azt előre sejtem.

b) félbeszakadnak. Közbeszól az élet, a gyerekek vagy valami más halaszthatatlan dolog, ami miatt félbe kell őket hagyni.

c) tele vannak buktatókkal. Magában a projektben is lesz elakadás, megoldandó probléma.

A projektek halmozódása (és az otthoni projektkáosz) ellen azzal védekezhetünk, ha néha befejezős üzemmódba kapcsolunk. Dana K. White tanácsolta többször coaching beszélgetéseiben, hogy a rendrakás része lehet az is, ha egy folyamatban lévő projektet befejezünk, hogy a dolgot végre használni tudjuk, a kellékeket meg el lehessen pakolni.

Az Első lépések a művészetek felé I.  könyv szerkesztése közben történt, hogy néhány illusztrációt újra kellett fotózni. Például a golyós festés kellékeit és eredményét is. Játszottunk a gyerekekkel, aztán száradtak a művek, jöhetett a fotózás. A képen látható csendélet ott maradt mementóként a fényképezés helyén (hátha kell még? vagy csak nem tudtam dönteni, mi legyen vele?). Csak a nagyprojekt befejeződése, vagyis a könyv leadása után tüntettem el. 

 

Rátok jellemző a projektmentalitás?