Miért érdemes leírni a tennivalókat?

 

Amikor megszületett az első gyermekem, szinte sokként ért a felismerés, hogy a kis batyu mostantól rám van bízva, és akárhová megyek, ő már velem jön, akár fizikai valójában, akár gondolatban. Az anyává válás révén egészen megváltozott az időhöz való viszonyom. A végtelenül rendelkezésre álló idő (most még úgy tűnik,) örökre megszűnt. Szabadfelhasználású órák léptek a helyébe, melyek mindig végesek. Vagy valaki másra vannak bízva a gyerekek, vagy a saját alvásidőmből vannak elcsalva. Mostanság úgy néz ki, hogy a nagyok napközben adott időt házon (bocs, lakáson) kívül töltenek, a pici pedig valamennyit alszik. Viszont az iskolából, bölcsődéből már csak pár nap van hátra a szünidőig, azaz nullára fog csökkenni a pici alvásideje alatt eddig rendelkezésre álló szabadfelhasználású órák száma. 

A nagy nyári szünidő árnyékában kell döntenem, mi az, amivel érdemes még foglalkoznom a fennmaradó időben. Sokszor több teendőt pörgetek ilyenkor végig a fejemben, vagy helyesebben szólva többféle teendő ugrik be attól függően, hogy épp hova nézek, hova megyek a lakásban. Például ránézek a bejárati ajtóra és azon gondolkodom, hogy lesz-e időm lecsiszolni és lefesteni, a csengő mellett eszembe jut, hogy akartam rendelni egy szuper névtáblát, a lépcsőházban pedig azon gondolkodom, hogy mikor lesz időm kiglettelni, kifesteni az ajtónk körüli részt. (Fumio Sasaki Goodbye, Things című könyvében silent to-do-list-nek, azaz néma teendőlistának hívja ezt a jelenséget) Ha soknak tűnik a teendő, gyakori a késztetés, hogy vásárolni menjek (ennek a csábításnak próbálok manapság már nem bedőlni). Nagyon sokat segít, ha leírom az eszembe jutó teendőket. Így már könnyebb köztük fontossági sorrendet felállítani. Veletek is előfordul, hogy bármerre néztek, úgy érzitek valami feladatotok lenne azzal a dologgal? Ti is halljátok ezt a környezetből áradó csendes nyaggatást, ahogy a tárgyak a figyelmetekért versengenek? Hogyan küzdötök meg vele?